Édesapám 2000 áprilisában hunyt el, és az Új köztemetőben helyeztük örök nyugalomra. Teenager korom végén jártam amikor elment. Nem volt éppen kiegyensúlyozott apa-fiú kapcsolat köztünk, rengeteg konfliktusunk volt, és nehéz ember volt az öreg. Nagyon haragudtam rá sokáig, azzal az olthatatlan haraggal, amivel valaki olyanra tudsz csak haragudni akit szeretsz. Ez a düh magyarázza azt, hogy a temetése óta, idestova nyolc éve, csak egy alkalommal jártam a sírjánál, akkor is csak azért mert anyám addig rinyált amíg kimentem vele. Mostanra azonban elszállt belőlem minden harag, csak a szép emlékek maradtak, az öreg mosolya, a hülye viccei és az a rengeteg story amit mesélt. Volt miről mesélnie, hiszen 1937-ben született, és mikor én megszülettem 83 szeptemberében már a 46. évét taposta. Átélt egy világháborút, és harcolt a szovjet csapatok ellen 56-ban, amiért a gengszterváltás után ki is tüntették. De most nem erről akarok neked mesélni....

  Szóval kimentem a temetőbe, rászántam magam, ami azért is nagy szó mert nehezen utazom, elég parás vagyok, rettegek mindentől. Az Új köztemető Rákosborzasztón kapott helyet anno, egy sok-sok hektáros területen. Péntekenként anyám is és én is kettőig dolgozunk, úgyhogy megbeszéltük, hogy háromnegyed háromkor a Népszínház utcában találkozunk. A 7-es busszal mentem el a Blaha Lujza térig, és onnan sétáltam a 37-es villanyos végállomásához. A Blaháról tanulmányokat lehetne írni! Minden náció megfordul ott, minden társadalmi rétegből, a nap minden szakában. A buszmegállóval szemben a szökőkút körül üldögélnek, és hangosan röhögve és kiabálva értekeznek a legkülönbözőbb témákról. Jól megférnek ott egymás mellett a hajléktalanok, a román bevándorlók munkára várva, lepukkant alkesz forma nők dohányozva, a füstöt következetesen az előttük álló babakocsiba pöfékelve, rajok vastag aranyláncokkal, csakis trikóban, négerek, ortodox zsidók hosszú pajesszal, abban az archaikus ruházatban, ami a kora őszi 35 fokban baromi kellemes viselet lehet, mellé a fejükön a tipikus vastag karimás kalappal. Van ott egy bizsukat árusító kis fabódé, előtte mindig bámészkodik egy-két fiatal, télen az aluljáró előtt gesztenyeárus ácsorog, és ünnepnapon ott szokta berendezni az ingyenkonyhát a vöröskereszt. És ugyanakkor a Blaha Lujza tér egy forgalmas csomópont, rengeteg fontos tömegközlekedési eszköz megállója, amik hordják a napi több százezer, mindenféle színű, szagú, és kinézetű embert. Mindenki siet valahova, lökdösődve, káromkodva, vagy csak bambán és mélabúsan maga elé bámulva lődörög.

  Ennek a vásári forgatagnak a folytatása a Népszínház utca. Van ebben is minden mint a búcsúban, McDonald's, ahova bármikor betérhetünk egy ezresből divatzabálni, kínai vendéglő, ahol isten tudja milyen élőlény kerül a tányérunkra, lepukkant bérházak, hugybűz, kiabálás, civódás. Szociológus hallgatók az első sarokig több diplomamunkára való témát gyűjthetnek ha betérnek ide. Ott szokott gyülekezni reggelenként a csöves maffia is. Biztos te is ismered ezeket az embereket. Tudod, szutykos, három hetes koszba és kendőbe burkolózott cigány nő, aki ül a földön a telefonfülke mellett, kezeit imára kulcsolja és apróért könyörög. Vagy ugyanilyen kinézetű, bajszos suhanc, aki olyan mankóra támaszkodik ami a térdéig sem ér, görnyedten és remegő kézzel szeli az utcákat, könnyes szemmel, elgyötörten rimánkodik és tartja a markát úgy helyezkedve, hogy még csak véletlenül se tudd kikerülni. Na hát ezek a népek is ott tartják a reggeli eligazítást, röhögve, a mankóikat dobálva, futkározva a gyerekeiket és egymást heccelve, vagy valami padkán ücsörögve vidáman. Cseppet se zavarja őket, hogy aki arra jár egyből levágja, hogy milyen humbug az a kunyeráló színház amit napközben csinálnak. De most háromra értem oda, és ők ilyenkor „dolgoznak”, úgyhogy velük kivételesen nem találkoztam. Volt viszont könyvvásár! Platós autóról árulták, a szutykos, koszos könyveket 300 Ft-ért. Egy rendőr szaladt végig a soron és minden árusnak mondta, hogy pakoljanak, mert mindjárt jönnek ellenőrizni. Ez Magyarország! De hát nekik is meg kell élniük valamiből! A könyvárus nyilván nem adta le a jattot, mert a közeg hozzá érve megállt és elkezdte igazoltatni. A vásárlók nem zavartatták magukat, a rendőri intézkedés közepette is túrták a könyvdombot. Azok akiket a poszt figyelmeztetett most gyorsan pakolni kezdtek, egy öreg, kendős, kedves arcú cigány asszony éppen egy színes papagájt próbált begyömöszölni egy dobozba mikor elmentem mellette. Az állat méltatlanul kiabált, és én feltettem magamnak mosolyogva a kérdést, hogy milyen szürreális párhuzamos univerzumba kerültem?

  Egy perccel ez után már megláttam mamikámat, nézegette a divatáru bolt kirakatát. Üdvözöltük egymást, és beálltunk a pisaszagú megállóba. Egy alig negyed órás várakozás következett, mire végre megjött a villamos. Felözönlött a szokásos törzsközönség, semmi jót nem ígérő arcú teenagerek - tudod azok akik üvöltve drogokról, verekedésről, és pináról beszélgetnek, és a délutáni három óra dacára piaszagtól bűzlenek, az emberek többsége nem is mer rájuk nézni, mert ki tudja, milyen elmebajt tartogathat a kemikáliákkal megnyomorított agyuk -, öreg nénik kiskocsival útban a kőbányai bazárba, fiatal gyanakvó szemű cigány lány velem átellenben, csinos, de úgy néz rám hogy ha szemmel ölni lehetne, már tuti nem élnék. Őrült jutott erre az útra is, hatvan körüli Jockey kalapos ürge, vastag keretes SZTK szemüvegén, és a benne lévő teszkó szeszen kívül, maga a megelevenedett Texas, bőrbetétekkel tarkított zakóban és nyakkendő helyett azzal díszes szalaggal, amit csak Lőrincz L. László és a Dallas szereplői hordanak. Az első ajtónál szállt fel és szitkozódott ezerrel. A vezetőt szidta, hogy negyed órát várt, és azzal vádolta a szerencsétlent, hogy jól megél az átkozott cége nyakán, felrótta neki többek közt az elmúlt idők BKV botrányait, mintha ez az ember tehetne a százmilliós végkielégítésekről. A suhancok jót röhögtek rajta. Hát ilyen hangulatban indult el a villamos az ódon bérházak között a temető felé.  

  Ha felszállsz erre a járatra, készülj fel cimbora, hogy csudákat fogsz látni! Én mondom neked 45 perc kéjutazás, Budapest legjobb környékein keresztül. Lepattogzott vakolat, graffiti, rengeteg bűz és alkohol. Sör a piacon gyerekkel vásárolgató 40 körüli házaspár hölgytagjánál és a tőből csonkolt lábú aggastyánnál, aki a villamosmegállóban üldögél viseltes tolószékében, mellette érdekes tócsa, amiből kiválik egy kis ér, és megállíthatatlanul csordogál a villamospálya felé. Meghatározhatatlan eredetű, de valószínűleg alkoholtartalmú folyadékkal töltött műanyag kannák a hajléktalanok mellett, akik itt is, ott is felbukkannak az út során. A kocsiban valamiféle kommersz bűz terjeng, valószínűleg több ember is párologtatja. El tudom képzelni, hogy csak így lehet kibírni ha itt élsz. Elhaladunk a Józsefvárosi pályaudvar mellet, aminek kerítése mentén szeméthalmok díszítik a városképet. Zord arcú fiatalemberek ücsörögnek a házak lépcsőin, ránézésre 10-15 év szigorított. Több helyen előfordul, hogy ahol a villamos megáll, nincs kiépítve rendes megálló. Az utasok a járdán várakoznak, és mikor befut a villamos, az úttesten átszaladva kell felugraniuk. Az Osztály vigyázz című film buszos jelenetei jutnak eszembe. Áthaladunk több felüljárón is, ahonnan, megcsodálhatom a gyönyörű panorámát, az ipari látképet, ami jól beleillene egy David Lynch filmbe is. A suhancok – akikről az előbb meséltem neked, és akik eddig üvöltöztek – az MTK pályánál leszállnak. Még hallom ahogy az egyik mondja valakinek:

- Hú de büdös vagy bazzeg!

  Nincs nagyon időm elgondolkodni, hogy kinek mondhatja, mert a következő pillanatban megérzem. Valami iszonyatos, gyomorforgató fekália szag. Anyám arca grimaszba torzul. Hátranézve örömmel konstatálom, hogy a szag forrása - egy kopaszodó, oldalt bozontos hajú, de ugyanakkor borotvált arcú csöves - pont mögém ült le. Nagy boldogság tölt el, már ha érted az iróniát. A bűz szinte elviselhetetlen, ilyen lehetett a középkori nagyvárosok szaga, amikor még mindenki az utcára öntötte az éjjelit. Olyan iszonyatos, hogy nem is tudok másra koncentrálni, csak arra, hogy nehogy véletlenül az orromon vegyem a levegőt. Az éles sarok után száll le az ember és elindul a zebra felé. Nézem elkerekedett szemekkel... hát nem befosott! Durva látvány, hányinger kerülget, a csávó gatyája körülbelül a térdhajlatáig tiszta szar! Annyira megdöbbent a látvány, hogy kényszeríteni kell magam, hogy ne bámuljam. Megyünk tovább, a szag eloszlik, hálisten, már tudok az orromon lélegezni, anyám is jobban lesz. A következő megállónál gimnazisták hada száll fel. Ezek között is van minden, egy srác röhögve mondja a másiknak, hogy nem ülhet mellé, ez az ő foglalt helye és ide magyarok nem ülhetnek! Na gondolom, szépen vagyunk. Ez az új évezred! Gyönyörű! Ó, szép új világ, ilyen emberek lakják! Csinos szőke lány is felugrik ruganyos mozgással, megbámulom, tetszik. Fülében fülhallgató, divatos ruci. Látom ám, hogy nem nagyon néz körbe, csak le akarja dobni magát az előzőleg a fostos által használt székre. Próbálok neki jelezni kézzel, lábbal és félig üvöltve, de a basszustól és a közönytől nem vesz észre és ledobja magát. Na mondom szép... Szegény beleült! Anyámhoz fordulok, ő azt mondja, hogy most már ne szóljak neki, hát hagyom. Azért sajnálom nagyon, de nem lehet olyan gáz, mert a szösziben nem realizálódik, hogy valami nem klappol, hangosan elkezd telefonálgatni. Igen villamoson vagyok, – üvölti – mindjárt ott vagyok igen. Már annyira nem is sajnálom, hogy nem sikerült szólni neki. Nem igazán szeretem azokat, akik a tömegközlekedési eszközökön üvöltve telefonálnak. Mert ki a fenét érdekli, hogy neki éppen mi dolga, hova megy, vagy, hogy milyen volt a tegnapi buli, ahol bebacardizott és találkozott egy merzsós pasassal, akivel smárolt is. Na mindegy, ilyen a 37-es. Tiszta kaland, és ugyancsak szociográfiai körkép korunkról. Gyönyörűségesen heterogén környezet, ahol találkozhatsz mindenféle szarral, a szó legszorosabb és átvitt értelmében is!

  Megérkezünk végre a temetőbe, előtte veszünk virágot meg mécsest, egy szép cigány lánytól, aki kedvesen és kicsit cinkosan rám mosolyog. Bent a sírkertben csend, jó levegő és rengeteg zöld, mindenhol fák, virágok, nyugalom és béke. Imádom a hangulatot, de nem értem a temetőket. Én ha meghalok azt szeretném, hogy szétszórják valahol a hamvaimat! Engem már nem fog akkor vigasztalni, ha valaki kizarándokol a síromhoz, ez csak az élőknek, a közeli hozzátartozóknak vigasz. És kb. ez az értelme a temetőnek! Vigasz az élőknek, de a halottnak nem jelent semmit. Mert itt nem fog senki örök nyugalomra lelni. Látott már valaki sírokat a 17. századból? Mert én csak olyat láttam, amiben valami híres ember volt elhantolva. A köznépet egy idő után elfelejti a családja, egy-két generáció és már nem gondozzák a sírját, nem fizetik a helyet. Az embert meg fogják és kiássák, minden kegyelet nélkül, a parcellát meg eladják valaki másnak. Szegény anyai nagyanyám járt így. Anyám nem tudta fizetni a bérleti díjat. 2000 táján kellett volna valami 150 ezret fizetni. Most már valaki más nyugszik a helyén. De meddig? 100-120 év és megint cserélődni fog a név a márványon! Szóval a temető meg az örök nyugalma egy nagy átverés, és milyen átlátszó ráadásul! Megrendítő mindenesetre a kaputól jobb felé található Coca Cola cégéres bisztró látványa. Egy kiülős hely a temető közepén! Mi lehet a reklámszlogenük? „Ha békés nyugalomra vágyik ugorjon be hozzánk egy kőbányaira!” Röhej! Hirtelen a csend is szertefoszlik egy pillanat alatt. Alig valamivel a fák fölött egy nagy rózsaszín wizz air gép repül el, olyan hangorkánnal, amire itt tényleg találó megjegyezni, hogy még a holtakat is felébreszti. A légifolyosó is itt megy?! Remek! Kenetteljes mondhatom! Odaérünk a sírhoz, amiben apám a nagyanyámmal, a nagyapámmal, és a nagybátyám lányával nyugszik együtt. Szegény öreg sose akart ide kerülni. Mindig mondta, hogy nehogy a „kriptába” tegyük. Azt szerette volna, hogy a Dunába temessük, és bár kedves apai ágú rokonaim ez figyelembe se vették, azért a temetés árát behajtották rajtam. De a neve még mindig nem került ki! Kilenc éve! De hát ez van. Egy nagy boldog és összetartó család voltunk mindig! Kivéve amikor a pénz megrontotta az idillt. Borzalmas állapotok, műanyag boros flakon, két decis kólás doboz és leírhatatlan mennyiségű szemét a sír körül. Hogyan kerültek ezek ide? Nem értem, hogy mi van a világgal! Régen legalább a temetőt tisztelték az emberek. Ma meg... elég csak felmenni a |Vap|5z@rra, és megnézni miket művelnek a „tinik”. Összeszedem a szart, kicserélem a virágot, meggyújtom a mécsest. Ácsorgunk egy kicsit anyámmal. Nosztalgiázunk. Megható, és egy pár percre eltávolodik a Blaha, a 37-es, a Józsefváros, az arcok, a hangok, a szagok. Csak megnyugvás, és vigasz... 2009-ben, a budapesti Rákoskeresztúron, Európa szívében, a Föld nevű bolygón...

  Gondolkoztam mit is tudnék mondani neked A perről, amit mások már nem mondtak el előttem ezerszer, és arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg semmit. Így nem is fogom bő lére ereszteni kis elemzésem, a kiadás leírására fogok szorítkozni és megemlítek néhány gondolatot, ami engem különösen megragadott, és amik napjainkban - sajnos - legalább olyan aktuálisak, mint Kafka korában; illetve átirányítalak egy olyan elemzésre, ami tartalmazza a leglényegesebb dolgokat, amik elmondhatók a műről.

  A képen látható Palatinus kiadás került a polcomra nemrégiben. Elmondható róla, hogy küllemre igen tetszetős, fűzött, kemény-borítású könyv. A kiadás talán leglényegesebb tulajdonsága, hogy a fordítás új! A megszokott Szabó Ede fordítás helyett, most Györffy Miklós 2002-es munkáját élvezhetjük. Maga Györffy Miklós úgy nyilatkozik az újrafordítás szükségszerűségéről - vagy nem szükségszerűségéről -, hogy nem jobb fordítást akart csinálni mint amilyen Szabó Edéé volt, hanem „mást”, kicsit aktualizálni kívánta azt a mai korok igényeihez és elvárásaihoz. Mivel nincs összehasonlítási alapom, ezért nem tudom sajnos ajánlani egyik fordítást sem. Ha valaki elolvasta mindkettőt, megköszönném, ha megírná a különbségeket.

  Egyszer már belekezdtem A perbe, de nem jutottam tovább az első meghallgatáson. Nagyon nem volt szimpatikus a főszereplő viselkedése az adott szituációban, én csak egy nyugtalan, izgága, nagyképű alakot láttam benne, aki mielőtt még bármi kiderülhetne az ügyéről mindenkinek jól megmondja a magáét, és mindenkit ismeretlenül vérig sért. Ezek után le is tettem a könyvet, de memoir blogjának hatására újra elővettem. Mint kiderült meg kell köszönnöm ezt memoirnak, a kiábrándulásomat meg hála istennek végül a könyv befejezetlenségének kell betudnom, mert ha az ember legyőzi kezdeti rossz érzéseit, ellenszenvét és tovább olvassa a művet akkor kiderül, hogy K. viselkedése egyáltalán nem elítélendő, sokkal inkább az történt, hogy valami kimaradhatott a második fejezet előtt, amit a szerző sajnos már nem tudott megosztani az utókorral, és ezért válhat K. viselkedése pillanatnyilag érthetetlenné. A fent leírtak miatt állhat elő az a paradox helyzet, hogy bár A per nincs befejezve, mégis egésznek tekinthető, és ennek egy részletét csak akkor láthatja világosan az ember, csak akkor mondhat bármit pro, vagy contra K. jellemére, ha a végére ért; szóval vigyázni kell az olvasás közben levont közetkeztetésekkel, mert könnyen tévesnek bizonyulhatnak. Sokakat ismételve én is csak azt tudom javasolni neked, hogy ha egyszer elkezdted olvasni A pert, akkor ne hagyd abba és állhatatosan juss el a végére, hidd el megéri!

  Mélyebb elemzésbe belemennem azért nem lenne értelme, mert ezer helyen megtalálod leírva, hogy mit fejez ki a könyv. Kafka kiábrándulása a társadalomból, amit a korszak - a fasizmus, a gazdasági válság okozta bűnbakkeresés - számlájára írhatunk, köztudott, és csak szájkoptatásnak érezném ha hosszan ecsetelném ezt. Egy kirekesztett ember irodalmi önvallomása ez a mű. Mindenkinek kötelező darab, annál is inkább, mert tényleg sok aktualitást tartalmaz a számunkra is, hogy talán még idejében megakadályozható legyen, hogy újra megismételje magát a történelem!

>>>LINK<<<

Kedvenc részeim: festő, A dómban;

Idézni nem nagyon tudok, mert akkor komplett fejezeteket kéne kiírnom, annak meg vajmi kevés értelme lenne. :)

Értékelés: 4/5

"The gates of hell are open night and day, Smooth the descent, and easy the way." - Virgil (Vergilius)

A BEJEGYZÉS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!

  A minap fejeztem be a Szép új világ olvasását. Általában az elvontabb ismerőseim között nagy siker ez a könyv, rengeteg dicséretet hallottam róla, hogy milyen zseniális, egyedülálló negatív utópia, milyen remek történet. Aldous Huxley 1931-ben írta meg ezt a művét, amelyben a társadalom elembertelenedése, elgépiesedése, az egyéni szabadság háttérbe szorulása, és a szerző ebből való kiábrándulása jelenik meg.

  A könyv 2008-as, Cartaphilus kiadó gondozásában megjelent példányát sikerült beszereznem. Kemény kötés, ízléses küllem, érdekes borító jellemzi, nem az a fajta kiadás, ami az első olvasás alkalmával hajlamos szétesni. A fordítás Totth Benedek munkája. A prológus helyett szereplő Nicolas Berdiaeff idézet rögtön az elején elgondolkodtatja az embert, és remekül vezeti be a művet.

  A történet szerint valamikor a 26. században járunk, pontosabban Ford után hatszáz-valahányban. Az emberek már túlhaladottnak, „pornográfnak” találják a család klasszikus modelljét, a gyerekek mesterséges módon születnek - "lefejtik" őket; a társadalmat kasztrendszer jellemzi, ahol az alacsonyabb kasztok tagjait magzati korban félidiótává degenerálják. De ennek ellenére, mindenki nagyon boldog, még a perifériára szorultak is felhőtlenek és gondtalanul élnek, köszönhetően a hipnopediának, és a drogoknak. Szabad a szerelem - mindenki mindenkié -,  és szabadon kábíthatja magát mindenki, egy szómának nevezett „kábítószerrel”, sőt el is várják az emberektől, hogy ezt tegyék...

  De nem célom, hogy leírjam a könyv egész tartalmát, így inkább megosztom veled a gondolataimat róla, hátha kedvet kapsz elolvasni, vagy éppen ellenkezőleg. Bevallom őszintén, nekem kétes érzelmeim támadtak olvasás közben, hol nagyon tetszett, hol pedig erőt kellett vennem magamon, hogy ne tegyem le. Maga a téma, a mondanivaló nagyon jó. A filozófiai részek zseniálisak. Ahogy leírja ezt az utópikus társadalmat Huxley nagyon megkapó, néha az ember elmerülne ebben közegben, az örökös gondtalanság, boldogság és a szabad szerelem világában, néha meg egyenesen undorodik tőle. Remekül kontrasztot állít a „premodern” és a 26. század "jelenkori" embertípusa között. Azonban a leíró részek, szerintem nagyon rosszul sikerültek, lehet, hogy a fordítás nem tudta visszaadni a tájat, a környezetet, de az én képzeletemben nem jelentek meg a házak, a rezervátum, az indián falu, és nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy el tudjam képzelni a vademberek szertartását. A legjobb kifejezés talán az, hogy nem elég érzékletesek ezek a részek, túlságosan elnagyolt képekben kapjuk a leírásokat. A másik és ennél talán sokkal nagyobb bánatom, hogy a mű elején oly szimpatikus főhőst John-t, a szerző a végére szépen lassan egy ugyanolyan bigott, utálatos fickóvá varázsolja, mint amilyen képzet addigra kialakul az olvasóban a Szép új világ lakóiról. Véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni a befejezésből. Érdemesnek tartom megemlíteni Farkas Ákos utószavát, ami rendkívül jóra sikeredett, és sokat dob a könyv élvezhetőségén, részben azért mert sok olyan összefüggést világít meg amire talán magától nem jön rá az ember olvasás közben.

  Összességében egy elég jó könyv, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de számomra felejthető. A disztópiák között nem változott a verseny az élen, az aranyérem Orwell nyakában maradt. Huxleynak meg egy erős hármast adnék.

Kedvenc részem: Mustafa Mond és a vadember eszmecseréje.

Értékelés: 3,75/5 :-)

"Úgy tűnik, az utópiák sokkal könnyebben megvalósíthatók, mint azt korábban gondoltuk. Manapság egy új és sokkal rémisztőbb kérdéssel kell szembenéznünk: hogyan tudjuk megakadályozni, hogy az utópiák valóra váljanak?... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet egyre utópisztikusabbá válik. Talán egy új korszak köszönt be, egy olyan korszak, amelyben az értelmiség és a művelt emberek majd azt álmodják meg, miként lehet elkerülni az utópiák megvalósulását, s hogyan lehet visszatérni egy olyan társadalomhoz, amely nem utópisztikus, amely kevésbé "tökéletes", de szabadabb."

Nicolas Berdiaeff

  Soha nem írtam naplót, blogot, vagy bármi ilyesmit. Mindig úgy éreztem, hogy érdemesebb inkább megélni a pillanatokat, a dolgokat, mint megörökíteni. Ezért nem is nagyon fényképeztem soha. Mostanában jutattam el abba a korba, hogy úgy érzem, lassan vége az ifjúságomnak és mentehetetlenül és visszafordíthatatlanul középkorú leszek. De nehogy azt hidd, hogy rámjött valamiféle melankólikus emlékezhetnék, vagy feltört bennem a megörökítés vágya. Nem. Egyszerűen egy jó önkifejezési formának találom a blogírást, és egészen megtetszett mostanában ez a névtelen "modern művészet", amivel talán megérinthetek másokat, magukra ismernek a problémáimban, átérzik az örömöm, bánatom, magányom, az életem.

  A jövőben mindenféle dolgot meg fogok örökíteni itt, ami megérint, ami tetszik, ami boldoggá tesz vagy elszomorít. Fogok írni könyvekről, versekről, zenéről, érzésekről, mindenről amihez kedvem lesz. Remélem, hogy neked is - aki véletlenül, vagy valami céllal idetévedtél - tetszeni fognak az írásaim, de legalábbis kiváltanak belőled valamiféle érzelmet.