A BEJEGYZÉS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!
A minap fejeztem be a Szép új világ olvasását. Általában az elvontabb ismerőseim között nagy siker ez a könyv, rengeteg dicséretet hallottam róla, hogy milyen zseniális, egyedülálló negatív utópia, milyen remek történet. Aldous Huxley 1931-ben írta meg ezt a művét, amelyben a társadalom elembertelenedése, elgépiesedése, az egyéni szabadság háttérbe szorulása, és a szerző ebből való kiábrándulása jelenik meg.
A könyv 2008-as, Cartaphilus kiadó gondozásában megjelent példányát sikerült beszereznem. Kemény kötés, ízléses küllem, érdekes borító jellemzi, nem az a fajta kiadás, ami az első olvasás alkalmával hajlamos szétesni. A fordítás Totth Benedek munkája. A prológus helyett szereplő Nicolas Berdiaeff idézet rögtön az elején elgondolkodtatja az embert, és remekül vezeti be a művet.
A történet szerint valamikor a 26. században járunk, pontosabban Ford után hatszáz-valahányban. Az emberek már túlhaladottnak, „pornográfnak” találják a család klasszikus modelljét, a gyerekek mesterséges módon születnek - "lefejtik" őket; a társadalmat kasztrendszer jellemzi, ahol az alacsonyabb kasztok tagjait magzati korban félidiótává degenerálják. De ennek ellenére, mindenki nagyon boldog, még a perifériára szorultak is felhőtlenek és gondtalanul élnek, köszönhetően a hipnopediának, és a drogoknak. Szabad a szerelem - mindenki mindenkié -, és szabadon kábíthatja magát mindenki, egy szómának nevezett „kábítószerrel”, sőt el is várják az emberektől, hogy ezt tegyék...
De nem célom, hogy leírjam a könyv egész tartalmát, így inkább megosztom veled a gondolataimat róla, hátha kedvet kapsz elolvasni, vagy éppen ellenkezőleg. Bevallom őszintén, nekem kétes érzelmeim támadtak olvasás közben, hol nagyon tetszett, hol pedig erőt kellett vennem magamon, hogy ne tegyem le. Maga a téma, a mondanivaló nagyon jó. A filozófiai részek zseniálisak. Ahogy leírja ezt az utópikus társadalmat Huxley nagyon megkapó, néha az ember elmerülne ebben közegben, az örökös gondtalanság, boldogság és a szabad szerelem világában, néha meg egyenesen undorodik tőle. Remekül kontrasztot állít a „premodern” és a 26. század "jelenkori" embertípusa között. Azonban a leíró részek, szerintem nagyon rosszul sikerültek, lehet, hogy a fordítás nem tudta visszaadni a tájat, a környezetet, de az én képzeletemben nem jelentek meg a házak, a rezervátum, az indián falu, és nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy el tudjam képzelni a vademberek szertartását. A legjobb kifejezés talán az, hogy nem elég érzékletesek ezek a részek, túlságosan elnagyolt képekben kapjuk a leírásokat. A másik és ennél talán sokkal nagyobb bánatom, hogy a mű elején oly szimpatikus főhőst John-t, a szerző a végére szépen lassan egy ugyanolyan bigott, utálatos fickóvá varázsolja, mint amilyen képzet addigra kialakul az olvasóban a Szép új világ lakóiról. Véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni a befejezésből. Érdemesnek tartom megemlíteni Farkas Ákos utószavát, ami rendkívül jóra sikeredett, és sokat dob a könyv élvezhetőségén, részben azért mert sok olyan összefüggést világít meg amire talán magától nem jön rá az ember olvasás közben.
Összességében egy elég jó könyv, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de számomra felejthető. A disztópiák között nem változott a verseny az élen, az aranyérem Orwell nyakában maradt. Huxleynak meg egy erős hármast adnék.
Kedvenc részem: Mustafa Mond és a vadember eszmecseréje.
Értékelés: 3,75/5 :-)
"Úgy tűnik, az utópiák sokkal könnyebben megvalósíthatók, mint azt korábban gondoltuk. Manapság egy új és sokkal rémisztőbb kérdéssel kell szembenéznünk: hogyan tudjuk megakadályozni, hogy az utópiák valóra váljanak?... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet egyre utópisztikusabbá válik. Talán egy új korszak köszönt be, egy olyan korszak, amelyben az értelmiség és a művelt emberek majd azt álmodják meg, miként lehet elkerülni az utópiák megvalósulását, s hogyan lehet visszatérni egy olyan társadalomhoz, amely nem utópisztikus, amely kevésbé "tökéletes", de szabadabb."
Nicolas Berdiaeff
